Trump rémálma valóra vált: most rajta csattan az ostor, amivel Bident támadta
Hiába a kedvező gazdasági mutatók, az amerikaiak egyre nehezebben viselik a magas árakat, és sokan a saját pénztárcájukon nem érzik a gazdaság sikereit. Donald Trump azt ígérte, hogy gyorsan letöri az árakat, ám most ugyanazzal a problémával szembesül, amely elődje, Joe Biden népszerűségét is megtépázta: a választókat nem a tőzsdei rekordok, hanem a bolti árak és a megélhetési költségek érdeklik.
A Fehér Ház ismerős dilemmával szembesül: a gazdasági mutatók nem feltétlenül rosszak, a közhangulat azonban igen. A 2024-es kampányban Trump azt ígérte, hogy megnyerése esetén azonnal leszorítja az árakat, az ígéret teljesítése azonban a vártnál nehezebbnek bizonyult. A gazdasági növekedés kitart, a munkanélküliség alacsony, a részvénypiac történelmi csúcsainak közelében jár, a félidős kongresszusi választások előtti utolsó inflációs jelentés mégis megerősíti: az árak továbbra is magasak.
A politikai valóság nagyjából ugyanaz, mint Biden idején. A választók nem a GDP-adatok vagy a tőzsdei rekordok alapján ítélik meg a gazdaságot, sokkal inkább az számít, mennyit fizetnek a szupermarketben, mennyibe kerül a benzin, és képesek-e kifizetni a számláikat. A bérek növekedése sem tart lépést az áremelkedéssel: az átlagos órabérek egy év alatt 3 százalékkal emelkedtek, a fogyasztói árak viszont 3,7 százalékkal nőttek.
A demokratákhoz kötődő, nagy tapasztalatú közvélemény-kutató, Celinda Lake szerint a probléma ott kezdődik, hogy a közgazdászok és a választók ugyanazokat a kifejezéseket eltérő értelemben használják. Amikor a közgazdászok az infláció csökkenéséről beszélnek, az áremelkedés lassulására gondolnak, a választók viszont arra, hogy az árak visszatértek a korábbi szintjükre – „csakhogy természetesen az árak nem térnek vissza oda”. Lake szerint az emberek saját tapasztalataik alapján ítélik meg a gazdaságot, és „nem lehet vitatkozni az emberekkel a saját megélt valóságukról”.
Biden bírálói az akkori elnököt tették felelőssé az inflációért, ő azonban olyan tényezőkre is hivatkozhatott, amelyek nagyrészt az ellenőrzésén kívül estek, köztük a világjárványra és az ellátási láncok zavaraira. Trumpnak erre kevesebb lehetősége van: egyes közgazdászok szerint a jelenlegi magasabb árak legalább részben saját intézkedéseinek, a vámoknak, valamint az Irán elleni háború gazdasági következményeinek tudhatók be. Peter Morici, a Marylandi Egyetem republikánusokhoz közel álló közgazdásza szerint az infláció egyértelműen Trump politikájához köthető.
A New York-i Fed egyik tanulmánya szerint a vámok mintegy 2,9 százalékkal emelték a fogyasztási cikkek árait. A hatás még nagyobb is lehetett volna, ha Trump később nem függeszt fel bizonyos vámokat, nem köt új kereskedelmi megállapodásokat, illetve a Legfelsőbb Bíróság nem akadályozza meg további vámok bevezetésében. Ezután az Iránnal kialakult konfliktus hajtotta fel az olajárakat, ami megdrágította a benzint.
A Fehér Ház az adócsökkentéseket, a munkahelyteremtést és a vényköteles gyógyszerek árának mérséklését említi annak bizonyítékaként, hogy teljesíti az amerikai családoknak tett ígéreteit, emellett egyre inkább támogat olyan intézkedéseket, amelyek közvetlenül enyhíthetik a lakosság pénzügyi terheit. Trump a hitelkártyák kamatainak maximálását szorgalmazta, és felvetette, hogy minden amerikai felnőtt 5000 dolláros kifizetésben részesülhetne, amennyiben a republikánusok megtartják többségüket a Kongresszusban.
Ezek az intézkedések olyan politikai realitást tükröznek, amelyet mindkét nagy párt jól ismer: amikor a választókat az árak aggasztják, a stabil gazdasági növekedésről és az alacsony munkanélküliségről szóló érvek ritkán elegendők. Bidennek soha nem sikerült áthidalnia a gazdaság tényleges teljesítménye és a lakosság gazdasági közérzete közötti szakadékot. A közelgő félidős választások előtt most az a kérdés, hogy Trumpnak sikerül-e.
