Rejtélyes üzenettel jelentkezett Gyurcsány Ferenc – de kinek szól valójában?
Rejtélyes politikai üzenettel jelentkezett szombaton a volt miniszterelnök. Gyurcsány Ferenc a közösségi oldalán ezúttal a hatalomról, a vereségről, a karizmáról és az „istenimitátor” vezetőtípusról írt – anélkül, hogy megnevezte volna, pontosan kiről beszél.
A bejegyzés hátterében az a hír áll, hogy hamarosan megkezdődhetnek a politikusokat érintő vagyonosodási vizsgálatok, húsz évre visszamenőleg. A politikusból íróvá avanzsált Gyurcsány Ferenc a vizsgálatok hírét nem kommentálta, helyette a hatalom természetéről posztolt.
Gondolatmenete szerint különbség van egy hagyományos politikai vezető és az általa „istenimitátornak” nevezett vezetőtípus között. Utóbbi nem egyszerűen politikusnak tekinti magát, hanem idővel saját politikai közösségének megkérdőjelezhetetlen középpontjává válik. „Az Istent nem lehet legyőzni. Ha legyőzik, megszűnik Istennek lenni” – fogalmazott a volt kormányfő.
Gyurcsány Ferenc szerint ezért egy ilyen vezető számára a választási vereség sem egyszerű politikai kudarc. Ha veszít, magyarázatot kell találnia arra, hogyan történhetett meg a korábban elképzelhetetlennek tartott bukás. Ilyenkor jelenhet meg a csalás, az árulás vagy az összeesküvés magyarázata, amely lehetővé teszi, hogy a vezető és követői továbbra is fenntartsák a korábbi politikai világképüket.
A volt miniszterelnök azt is fejtegette, hogy annak, aki hosszú időn keresztül saját politikai világának középpontjában állt, különösen nehéz lehet feldolgoznia a hatalom elvesztését. „Aki pedig egyszer minden volt, az nem tud ismét egyszerűen valaki lenni. Csak senki” – írta.
A bejegyzésben a karizma mibenlétét is kifejti: „Jól ismerjük a karizmatikus uralom természetét, szerkezetét. A karizma elsősorban nem intézményen vagy szabályon alapul, hanem azon a hiten, hogy a vezető rendkívüli képességekkel rendelkezik. Csakhogy ezt a rendkívüliséget újra és újra igazolni kell. A karizma ezért különös, feltételes csoda. A karizmatikus vezető azért győz, mert ő a kiválasztott, és onnan tudjuk, hogy ő a kiválasztott, mert győz. Ez önmagát erősítő kör – egészen az első komoly vereségig.”
Arra a kérdésre azonban nem adott egyértelmű választ, melyik politikai vezetőre vagy vezetőkre gondolt, vagy esetleg saját magára is. Azt írja: „Persze világos, hogy a vezető nem egyedül teszi önmagát istenné. A követők is felruházzák a mindenhatósággal. Belé vetítik saját vágyaikat: az erőt, a bizonyosságot, az igazságtételt, a nemzeti nagyságot, amelyhez képest magukat külön-külön gyengének érzik. Így a vezető nem csupán képviseli őket. Ő lesz a jobbik, erősebb, győztes énjük. A vele való azonosulás önbecsülést ad. Ha ő nagy, akkor mi is nagyok vagyunk, ha ő győz, mi győzünk.”
Hogy ezt a jelenlegi közhangulatra érti-e, vagy általános példának szánja, azt az olvasóra bízza. A gondolatmenet ugyanakkor nem előzmény nélküli: a volt miniszterelnök politikai visszavonulása óta egyre gyakrabban jelentkezik a politika és filozófia határán mozgó írásokkal.
