Vízválság fenyegeti a gazdákat – a vízhasználati jogok újragondolása zajlik
A világ mezőgazdasági vízigénye 2050-re több mint negyedével emelkedhet, miközben a vízhiány mellett a vízhasználati jogok bizonytalansága is egyre súlyosabb veszélyt jelent az élelmiszer-termelésre. Az idei rendkívüli aszály ismét rámutatott a mezőgazdaság vízellátásának sérülékenységére.
Víz nélkül nincs termés
A vízhez való hozzáférés a következő évtizedekben nemcsak környezetvédelmi vagy vízügyi, hanem egyre inkább mezőgazdasági versenyképességi kérdés is lehet. A világ számos térségében a vízválság valójában a vízgazdálkodás irányításának válsága – jelentette ki Lifeng Li, az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete Föld- és Vízügyi Osztályának igazgatója az október 12-én kezdődött ötödik Római Vízpárbeszéd szakmai ülésén.
A mezőgazdaság a legnagyobb vízhasználó
A mezőgazdaság világszerte az emberi tevékenységhez kapcsolódó édesvízkivételek több mint 70 százalékáért felelős. A növekvő vízigény, az egyre gyakoribb aszályok és a szélsőséges időjárási események miatt a vízhez való hozzáférés az élelmezésbiztonság egyik meghatározó tényezőjévé válik. A 2025-ös SOLAW-jelentés szerint 2050-re a világ népessége megközelítheti a 9,7 milliárd főt, élelmezésükhöz 2012-höz képest mintegy 50 százalékkal több élelmiszert és 25 százalékkal több édesvizet kell előállítani.
A vízhasználati jogviszonyok jelentik a kulcsot
A FAO által kidolgozott új megközelítés középpontjában a vízhasználati jogviszonyok rendszere áll. Benjamin Kiersch, a szervezet vezető vízkészlet-gazdálkodási szakértője szerint a hatékony vízgazdálkodáshoz nem elegendő ismerni a vízmennyiségeket, azt is tudni kell, hogy ki jogosult a víz felhasználására, milyen célból, mennyi ideig és milyen feltételekkel. A vízhasználati jogbiztonság hiánya a mezőgazdasági beruházásokat is akadályozhatja, mivel a gazdálkodó nehezen vállalhat hosszú távú öntözési fejlesztést, ha nem lehet biztos a vízhez jutásban.
Nyolc országban vizsgálták a vízhasználati jogokat
A KnoWat és ScaleWat projektek keretében Kolumbiában, Thaiföldön, Szenegálban, Ruandában, Srí Lankán, Kambodzsában, Indonéziában és Vietnámban vizsgálták, hogy a hivatalos jogszabályok és a tényleges vízhasználati gyakorlat mennyiben felelnek meg egymásnak. Az eredmények szerint számos országban a hagyományokon alapuló vízhasználati jogokat a jogszabályok nem ismerik el, a bonyolult engedélyezési eljárások miatt a kisebb gazdaságok gyakran hivatalos engedély nélkül használják a vizet, és a vízkészletek elosztásakor nem veszik megfelelően figyelembe a természetes ökoszisztémák vízigényét.
Magyarországon is egyre égetőbb a kérdés
A KSH adatai szerint 2025-ben 146 327 hektár mezőgazdasági területet öntöztek Magyarországon, szemben az egy évvel korábbi 130 885 hektárral, ami közel 12 százalékos növekedést jelent. Az idei szárazság gazdasági következményei súlyosak: az aszálykárral bejelentett terület meghaladta az 1,5 millió hektárt, a növénytermesztésben keletkezett veszteséget pedig 600–800 milliárd forintra becsülték. Az öntözés fejlesztésének nemcsak műszaki és finanszírozási, hanem szabályozási feltételei is vannak: hosszú távon biztosított vízhasználati jogokra, átlátható engedélyezésre és a vízkészletek pontos ismeretére van szükség.
Nemzetközi alapelveket dolgoznak ki
A FAO a 2023-as ENSZ-vízkonferencián indított globális párbeszéd nyomán most a vízhasználati jogviszonyok felelős irányítására vonatkozó nemzetközi alapelvek tervezetén dolgozik. A Római Vízpárbeszéd október 14-i magas szintű ülésén a résztvevők a nemzeti és regionális tapasztalatokat is felhasználva vitatják meg a tervezetet. A kezdeményezés nem kötelező erejű, egységes nemzetközi vízelosztási szabályokat kíván bevezetni, hanem önkéntes, a helyi viszonyokhoz alkalmazkodó elveket kíván kialakítani.
Mit tanultunk mindebből?
Benjamin Kirsch szerint a hagyományos vízhasználati jogokat gyakran nem ismerik el megfelelően, a bonyolult engedélyezési eljárások különösen a kis vízfelhasználókat sújtják, és sokuknak egyáltalán nincs hivatalos vízhasználati engedélyük. A környezeti vízigények gyakran háttérbe szorulnak, a jogszabályi elismerés pedig önmagában nem jelent tényleges biztonságot. A legpozitívabb tapasztalat, hogy maga az értékelési folyamat is javíthatja a vízgazdálkodást: hozzájárulhat az intézményi és helyi kapacitások erősítéséhez, a vízhasználók érdekérvényesítési lehetőségeinek javításához, valamint a szereplők közötti párbeszéd kialakulásához.
